Mindennap megy a dodzsemezés. Jönnek a rossz hírek – a fészbuknak hála, fénysebességgel, egy nap látsz haldokló kisgyerekeket Aleppóban és újszülöttjeit kertben elásó szülőket, akik szabadulásuk után azt nyilatkozzák, “borítsunk fátylat a múltra”. (Aztán mindezt meg is osztod abban a reményben, hogy a megosztás talán csökkenti a szorongásodat.)
Ha sokat nézed, elhiszed, hogy csak ez van. A hospice házban önkénteskedők, a tavaszi békamentők, a vasárnapi jókékonysági levesmerők nem látszanak. Nem is nagyon lehetne hírt kreálni belőlük, olyat biztosan nem, ami versenyezhetne a haldoklókkal lájkszámban. Azt gondolod, Te ellenálló vagy, okosabb vagy, értelmesebb vagy, hogy ezeknek bedőlj. Pedig a képek, a horror munkálkodik, félelmet, stresszt gerjeszt és szép lassan fejti ki személyiségromboló hatását. Nem tudsz legjobb önmagad lenni, mivel van benned egy állandó alapszint amelyet félelemből, aggódásból és paranoiából gyúrnak beléd – nem egy felsőbb hatalom, hanem saját barátaid és ismerőseid, akik ugyanúgy részt vesznek a rémhírterjesztésben, mint a média, csak nekik még annyi mentségük sincsen, hogy “mert kellett a pénz”. Az alapszint megvan, emiatt könnyebben ugrasz bármire és bárkire: ízlésednél kicsit lassabban hajtó autóra, fáradt párodra, akaratos gyerekedre. A dominó megindult, és ki tudja, meddig dönti fel a sorban állókat – az életed részeseit, épp a legfontosabbakat akikre igazán figyelni kellene, akik igazán megérdemlik, hogy csak és kizárólag a legjobbat kapják belőled.
Mit lehet tenni? Média elzár. Fészbuk nem néz. Ez a kettő – lehetetlennek tűnő küldetés – már önmagában elég ahhoz, hogy jobb legyen körülötted és szemedben a világ. Nem vakság ez, hanem kiegyenlítés, esély a saját látásodnak, hogy valóban Te láss és ne mások láttassanak veled.
A világmegváltás azzal kezdődik, hogy nem ordítasz fel,
hogy már megint nincs lehajtva a vécéülőke.
Persze iszonyat nehéz megállni. Kódolva vagyunk arra, hogy rémhíreket nézzünk. Beteg perverzió: a vér szaga vonz bennünket. Mégis meg lehet csinálni, legalább időszakosan, akár fogadásból. Mi pontosan ezt tettük: nagyobb összegben fogadtunk, hogy a két ünnep között be se kapcsoljuk a wifit vagy a mobilnetet. Az elején nem volt nehéz, de a végére egyre kibírhatatlanabbá vált a teljes online kommunikáció hiánya, persze veszítettem is, de mégis megérte.
Ha nem tolják nap mint nap a képedbe a borzalmakat azzal keverve, hogy nekik épp mennyivel jobb, mint neked, van időd és tered önmagadra figyelni, és igazán jelen lenni. Ott, ahol kell. Az is kiderül, hogy sokan – ugyanúgy, ahogy Te is másokra, csak esetleg nem vetted észre – csak azért írnak rád, mert épp unatkoznak, és kell valami, valaki, aki elszórakoztatja őket. Te épp csinálsz valami fontosat – például a férjeddel beszélgetsz, vagy a gyerekeddel játszol – és bepittyeg a messenger. Kizökkent, kiránt, már nem vagy ott.
A csetelés ráadásul jóval hosszabb, mint telefonálgatni, állandóan kizökkent, semmit nem tudsz tőle csinálni, olyan, mint egy tévésorozat, aminek állandóan várni kell a folytatását. A legproduktívabb napszakodban történik általában, amikor aktív és éber lennél, és nagy dolgokat vihetnél végbe (például foglalkozol a gyerekkel). Ráadásul, mivel mindenki megszokta már, ezért mindenki úgy gondolja, hogy még a fontosabb dolgokért sem kell telefonálni, Te meg győzd kihámozni az ezer üzenet közül hogy épp melyik az igazán lényeges.
Ha leállsz, kilépsz, egy idő után megszokják, hogy nálad nem érdemes próbálkozni. Tudod, mit buksz vele? Az égvilágon semmit.
A virtuális világ szövete felfeslik és meglátod mögötte,
ami valójában van: azt a pár embert, aki körbevesz a valóságban is,
és akire igazán lehet számítani.
A többiek nem akarnak mást, csak szórakozni és úgy érezni, mintha lennének barátaik.
Mai házi:
Kik az igazi barátaid? Írd fel egy listára.
Kikkel csetelsz a legtöbbet? Írd fel egy listára.
A két lista átfedi egymást vagy sem? Ha nem, miért nem?
Jó teázást!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: